Önálló életvitel és a közösségbe való befogadás
Miért szerepel e jog biztosítása az MDAC célkitűzései között?
A világ számos részén igen nagy számban helyeztek el fogyatékossággal élő személyeket különböző bentlakásos intézményekben. Ezek az intézmények gyakran nagyméretű és távol eső létesítmények, amelyek nem biztosítanak kielégítő szintű gondozást. Számos intézmény inkább a „raktározást”, mintsem a rehabilitációt szolgálja. Az intézmények anyagi feltételei egyes országokban ugyan javultak az elmúlt évtizedben, azonban másutt továbbra is nyomorúságos körülmények uralkodnak, és ezek a létesítmények alig alkalmasak emberi lakhatásra.
Bár az intézmények kinyilvánított célja a terápia, a gondozás és a rehabilitáció, a legtöbb létesítményben antipszichotikus gyógyszeres kezelésnek vetik alá az ott élőket, tekintet nélkül arra, hogy diagnosztizáltak-e náluk bármilyen pszichoszociális fogyatékosságot. A kényszergyógykezelés káros hatásai hosszú távúak és súlyosak lehetnek. Bár számos ország jelentős finanszírozásban részesíti az intézményeket, csak kevés forrás jut a közösségben elérhető és igénybe vehető szolgáltatások kialakítására és fenntartására.
Miért emberi jogi kérdés a önálló életvitel és a közösségbe való befogadáshoz való jog?
A közösségi élethez való jogra vonatkozóan lehet ugyan érveket találni a már korábban meglévő emberi jogi nemzetközi szerződésekben is, azonban a Fogyatékossággal Élő Személyek Jogairól szóló ENSZ Egyezmény 19. cikke első alkalommal rögzíti kötelező érvényű nemzetközi jogi dokumentumban a fogyatékossággal élő személyek kifejezett jogát az önálló életvitelre, arra, hogy közösségben éljenek. Ez azt jelenti, hogy minden embernek lehetőséget kell kapnia arra, hogy saját maga választhassa meg a lakóhelyét, és senki nem kötelezhető arra, hogy bizonyos megszabott körülmények között éljen. A 19. cikk a választási lehetőségekről rendelkezik, ami kapcsolódik a cselekvőképességhez való joghoz. Az egyezmény rendelkezik továbbá a fogyatékossággal élő személyek számára kialakított egyes konkrét szolgáltatásokról, és a rendszeres szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférésről. Ilyen módon tekintve a közösségi élethez való jog az alacsonyabb jövedelmi szintű országok esetében (ahol kevesebb intézmény található) éppen olyan lényeges, mint Közép- és Kelet-Európában, ahol igen magas a pszichiátriai és szociális gondozást nyújtó intézményekben elhelyezett emberek száma.
Mit követel az MDAC?
- A közösségi élethez való törvényes jogot
- Ne vegyenek fel új lakókat az értelmi vagy pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek részére kialakított hosszú távú bentlakásos intézményekbe
- A nagy bentlakásos intézmények bezárását
- Jogilag érvényesíthető választási lehetőséget arra vonatkozóan, hogy hol és kivel éljenek az érintett személyek
- Rendelkezésre álló, hozzáférhető közösségi alapú támogatásokat a fogyatékossággal élő személyek részére – emberközpontú, az igényeknek megfelelő, a választási lehetőség és az önrendelkezés elvein alapuló támogatásokat
- Hozzáférést a közösség számára rendelkezésre álló szolgáltatásokhoz – az egyetemes tervezés elve alapján, az ésszerű alkalmazkodás eszközeinek alkalmazásával
Milyen eredményeket ért el az MDAC?
Az elmúlt évek során az MDAC felkarolt néhány klasszikus „pszichiátriai jogi” ügyet, amelyekben kifogásolta a pszichiátriai intézményekben, osztályokon való jogszerűtlen fogvatartást, korlátozni igyekezett azt az időtartamot, amelyet az érintett személyek ezekben az intézményekben töltenek, és maximalizálni kívánta a rendelkezésre álló garanciákat. Stanev kontra Bulgária ügyünk az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt az első ügy volt Európában, amely egy szociális gondozást nyújtó intézményben történő elhelyezést kifogásolta.